Tanulás – kényszer vagy lehetőség? (1. rész) Változó világ – a változás kényszere

Sokszor halljuk a Lifelong Learning (LLL, ami a szoptató anyáknak egyébként mást jelent:)), avagy az “élethosszig tartó tanulás” kifejezést.
Folyamatosan fejlődni. Folyamatosan tanulni. A mai kor egyik hangsúlyos emberideálja a belülről motivált “önfejlesztő ember”.
Elferdítve – “Életfogytig tartó tanulás”. Egy külső kényszer, hogy megálljon az ember a változó világban a lábán. Folyamatosan tanulni kell, különben a tudás pillanatok alatt elévül, különösen a technológia területén. Ráadásul a nemzetközi piac miatt még nagyobb a verseny – és fokozza a munkavállaló hiányt ott, ahol a magasabb fizetés reményében magasabb fokú mobilitás alakul ki. Egyszerre van munkaerőhiány és munkanélküliség, mert nincs a kereslet és kínálat szinkronban, de még ha éppen annyi embert képeznének az egyes szektorokban, amennyire szükség van, hiába, ha az iskola után nem specializálódnak és képzik magukat tovább folyamatosan, pont azon a területen, ahol szükséges volna a munkahelyek szempontjából.
Teljesen bizonytalan az is, hogy az a szakma, amit az ember kitanul, létezni fog-e egyáltalán akár csak néhány év múlva. Az oktatási intézmények megteszik tétjeiket, és elindítják a tanévet minden képzési szinten – például meghozzák a döntést, hogy többé nem indítanak fazekas képzést, mert úgyis mindenki sorozatgyártott termékeket vásárol. De lehet, hogy egy képzőhely mégis jól voksol, mert éppen megugrik a kereslet a lélektelen bögrék helyett a kézzel-szívvel készültekre, és csak úgy áradnak hozzá a kreativitásra, alkotásra kiéhezett fazekasságot kitanulni vágyók, akiknek egy része történetesen éppen ezt szeretné hivatásául választani, abban a reményben, hogy az egyre elidegenedő társadalomban folytatódni fog a “vissza a gyökerekhez”, a tradicionális szakmák, manuális-kreatív esztétikum iránti kereslet tendenciája. Aztán lehet, hogy egy felívelés után új irányt kell választania az új fazekasoknak, mert ismét teret hódít a tömegtermelés. (Nem tudom, hogy jelenleg a fazekasság milyen piaci igényekkel működik, ne e blogbejegyzés alapján válassz szakmát, ez csupán egy példa. :)) De lehetne példának mondani azt, hogy mennyire nehéz megbízható, jól képzett szakmunkásokat találni, extrém esetben egy-egy tradicionális technológia az utolsó művelőjével kihalhat, hiába derül ki, hogy sokkal jobb, időtállóbb volt az, mint a “modern”.
Sokszor hallottam már olyat, hogy valaki annak alapján választ képzést, hogy mire van most kereslet. Egy rövid és nem túl költséges képzés esetében lehet, hogy megéri eszerint dönteni, de érdemes mérlegelni, hogy hosszú távon megéri-e az áldozatot. Lehet, hogy rövidesen megváltozik már az adott terület jövendelmező, vagy egyáltalán, létező volta. Viszont az ember rákerülhet egy sínre, amiről már nehezebb letérni. Ha már megvan egy végzettség és elhelyezkedett azon a területen, új munkát is ennek a révén kaphat, a munkahely kérheti a továbbképződést – egyre több időt, energiát kell belefektetni abba, amit eleve se szeretett volna igazán csinálni. Bármi mást kitanulni azt jelenti, hogy azt elölről kell kezdeni – egyre nehezebb váltani. Ha sikerül körültekintőbben dönteni a saját személyes motivációk és a piac igényeinek végiggondolása alapján, talán kevesebb a vargabetű. Mert bár sok esetben több újratervezés is elérkezik az emberek életében, azért az mégis a meglévő kompetenciák (képzettségek, szakmai tapasztalat) alapján történik. Érzésem szerint az lehet a ritkább eset, hogy teljesen más munkát végez az illető, kivéve, ha azon a területen már jártas volt egy korábbi munkakör révén.
Ha teljesen más területre is kerül át az ember, azokra a kompetenciákra épül az új munka, amiben korábban már jártassá vált. De mit visz tovább az munkavállaló, ha megszűnik a lába alól a talaj? Ha megszűnik az a terület, amiben eddig dolgozott? Vagy ha ő maga csömörlik meg teljesen, és teljesen új irányt választ?
A kompetenciákat. És mindent, ami emberi. Lehet, hogy már nem ugyanazokat a gombokat kell megnyomni az újfajta gépen, de be fogja tudni tölteni az új munkakörét az, aki képes tanulni.
Arra kellene fektetni a hangsúlyt a képzésekben, illetve önmagunkban, hogy arra a kérdésre, hogy “Ki vagy te?” ne a szerepeinket, munkakörünket, vagy egy főnöknek való elkötelezettségünket soroljuk. Azt kell megtalálnunk, hogy kik vagyunk a szerepeink mélyén.
Mik az értékeink? Mik az érdeklődési köreink? Mik a céljaink? Milyen munkafeltételek között érezzük jól magunkat? Milyen munka során tudnánk megérezni a „flow”-t, azt az áramlást, amit a belefeledkezős, örömteli munka jelent? Hogyan tudnánk a nehézségeken felülemelkedve megtalálni a lehetőséget, hogy ne péntek estétől vasárnap estig éljünk, hanem a hétköznapok is örömteliek legyenek?
A fejlődés lehet kényszer. Lehet nyomasztó, stresszes, verseny alapú. És sajnos sok anyagi és időterhet is róhat az emberre. Olyan hatalmas információmennyiséget kell befogadnunk rövid idő alatt – már gyerekként is -, amennyit évszázadokkal korábban egy élet alatt sem kellett. Folyamatosan döntéseket kell hoznunk, hogy miként alakítjuk az életünket, és felelősséget kell vállalnunk a döntéseinkért. Ez a szabadságunk egyik árnyoldala, de közben ez az, ami a lehetőségeket is hordozza. A szabadság persze relatív – helyt kell állnunk egy olyan rendszerben, amely a változó jellege miatt sokszor átláthatatlan.
És sokszor nagyon nehéz irányt váltani egy-egy szakterületről, miközben meg is kell élnünk, és időt szeretnénk tölteni a szeretteinkkel és olyan tevékenységeinkkel, amelyek feltöltenek bennünket. Azok számára, akik ebben vannak benne, és kínlódnak tőle, elnézést kérek, amiért most mégis a “kényszert” a “lehetőség” felől szeretném megközelíteni, ezzel cseppet sem szeretném a nehézségeiket elbagatellizálni. Karnyújtásnyira is vannak ilyen nehézségekkel küzdők a szeretteim között. Én magam is mentem keresztül ilyen időszakokon. Tulajdonképpen alig ismerek olyanokat, akiknek ne lett volna, vagy ne lenne ez a téma időről időre terítéken. Életkortól függetlenül, vissza-visszatérő módon.
De mégis – muszáj lehetőségként tekinteni rá. Mert az is lehet. Sokkal kevésbé predestinált az életünk. Sokkal inkább élhetünk az érdeklődésünket követve, mint korábban.